A, mint anya

A felvételi tehát elkezdődött, s míg csemetém a teremben a nyelvtannal bajlódott, én a felmenők részére fenntartott helyiségben tettem ugyanezt.
Újra ismerkedvén a középiskolával-immár másodszor, bár az utolsó alkalom óta sok víz lefolyt a Dunán. Mostanra sutba dobhatom mindazt, amit a Nagy Októberi Szocialista forradalomról tanultam oroszul :), és a földrajztudásom is hagy némi kívánnivalót maga után, ahogyan az a gyerekeimmel való együtt-tanulás során kiderült. Hol van már Csehszlovákia, vagy Szovjetunió? A FÁK-nál vesztettem el a fonalat.
Matematikából nincs osztás, csak bennfoglalás és a kacsacsőr is felnőtt, az előkelő relációs jel titulust kapta. Szerencsére az irodalom jórészt változatlan, Jókaiban és Mikszáthban bízhatom.
A fizika és kémia pedig már 25 évvel ezelőtt is felfedezetlen maradt számomra, mintegy vakfolt a műveltségemben :)
Imigyen minden mozzanat meglepetés számomra, a középiskolás léttel, avagy annak szülői aspektusával kapcsolatban. Téma tehát van bőven, inkább az okoz gondot, hogy miről ne írjak, mivel mások számára annyira egyértelmű, míg rám a meglepetés erejével hat :)
Példának okáért, az a fajta továbbtanulási könyv, melyben összesítve megtalálhattuk a nekünk tetsző, avagy tanulmányi eredményünknek megfelelő iskolák rangsorát, egyszerűen nem létezik többé.
Mivel kölköm az a fajta nyeretlen nyolcadikos, aki nem készül kétéves kora óta állatorvosnak, masinisztának avagy tűzoltónak, katonának, vadakat terelő juhásznak, ezért komoly utánajárást igényelt, mi legyen a gyerek, ha felnő. Ezt csak metafórának szántam, mivel már centikben mérve már épp eleget magasodott az elmúlt években. Kosarasnak megfelelne, az egyetlen ez ellen szóló érv a mozgáskoordináció szinte teljes hiánya :)
Pályaválasztó könyv híján maradt az internet, és a szóbeszéd. Eközben derült ki, hogy mekkora presztízskülönbség van a még nyolcadikosok és a már elsősök (illetve a szép új világ szerint kilencedikesek) között. A két és fél hónapos időintervallum alatt, úgy is, mint nyári szünet, a kiskamaszokból felnőtteké érnek, legalábbis hajlamosak így vélekedni önmagukról. És ki vagyok én, hogy ezt megcáfoljam, rávilágítván arra a tényre, hogy a valódi felnőttségnek más paraméterei is vannak, mint a kísérő nélküli közlekedés a nagyvárosban :) A szülők szintén óriási átalakuláson mennek keresztül, azon anyuka, aki még az utolsó évben is megtörölte a gyerek orrát iskolába lépés előtt, mostanra még csak a buszmegállóig sem kíséri el és szépen csomagolt uzsonna helyett a kezébe nyom némi készpénzt élelemre.
Visszakanyarodva, végül sikerült olyan pályát választanunk, aminek hallatán felcsillant a kölök szeme, igen, ezt neki találták ki. Azt hittem, a nehezén túlestünk, de korai volt az örömöm.
A pontszámítás (lásd matematikához való viszonyom) már magasabb léc volt, mint amire számítottam. És közeledett a központi felvételi is, aminek megléte a "jobb" iskolákban alapkövetelmény, rosszabba pedig ki küldené a gyerekét, főként, ha békés öregkorra vágyik egy zöldövezetben levő idősotthonban.
Itt tartunk most, a felvételi félidejében.
Időközben kirajzott a siserehad, mindenki túl van a magyar nyelv és irodalom szépségeit felvonultató első próbatételen, Nagyobbom is jól boldogult. Hurrá! :)
Némi szünet után, amikor félredobva a "teli szájjal nem beszélünk szabályt", egyszerre tömtem és faggattam  csemetét. Meglepő, milyen rugalmasak a gyerekek, hiába gyakoroltuk tíz évig ezt az illemszabályt, hamar alkalmazkodott az új körülményekhez és rágás közben mesélte el az élményeit. Esztétikailag hagyott némi kívánnivalót az információ ilyetén módon történő átadása, de ezt később megoldottam, kölcsönkérve a pedellustól egy partvist, így eltüntetve a lehullott szendvicsmaradványokat.
Mire az utolsó falat eltűnt és az utolsó feladat is a tudomásomra jutott, indult a második félidő, a matematika-vizsga.
Negyvenöt perc kemény drukk, megterhelő ez már az én koromban :)