Nem vagyok ömlengős-fajta, az érzéseimet általában elütöm egy jópofa ( az ismerőseim szerint morbid) poénnal, és az anyák napja sem hat meg különösebben. Csak egy nap a rohanásban, amikor azt sem tudom, hol áll a fejem. Az elmúlt években minden május első vasárnapján dolgoztam, így hiába várt az ünnepi ebéd (időpont szerint inkább vacsora) az asztalon, én csak pihegni vágytam, gyorsan lerendeztük az áhítatot. Inkább kellemetlen kötelesség volt, mintsem valódi ünnep.
Az anyaságom nem érdem, hanem tény. Ha jól csinálom, a jutalom két boldog gyerek lesz, ha rosszul, ugyan mit ünnepeljünk rajta.
Míg anyaként nem tartom fontosnak az ajnározást, utódként ajnározok :)
Felnőtt fejjel mást jelent az édesanya szó, mint gyerekkoromban. Már ismerem az álmatlan éjszakákat, ha beteg a valamelyik sarjam, az aggódást, ha késik tíz percet, a féltést, ha kamaszszerelembe esik, a dühöt, ha megbántják. De leginkább a tehetetlenséget, ami minden anya életében jelen van, ha látja, hogy gyermeke fejjel megy a falnak, pedig én megmondtam előre... :) De a belenyugvást is, hogy nem élhetem az ő életét, csak segíthetem az úton, nem léphetek helyette, akkor sem, ha látom azt a hatalmas falat, melyet épp áttörni készül, ahelyett, hogy a kaput keresné rajta.
Még most, felnőtt fejjel is nekirontok a falnak, anyám pedig tétlenül nézi, mert úgyis jobban tudom. Holott ő megmondta előre... :)
Ezért tisztelem, nem azért, hogy világra hozott. A bölcsességéért, a feltétlen szeretetéért, a tanításáért. Akkor is, ha nem fogadom meg. A türelméért, és azért is, ha olykor elveszti. Nincs könnyű dolga velünk :)
Köszönöm Anyu! ♥
