Külvárosi, már-már vidéki lányként a metrózás számomra hihetetlen élmény a mai napig. A buszon való közlekedés megszokott, sőt a villamosozásért sem kell sokat buszoznom :)
Ám a föld alatt való utazás ritka alkalom, mint a fogorvosi vizit. És legalább olyannyira kellemes :)
Azonban kibővített munkaköröm olykor megkívánja a bejutást a város legmélyebb bugyraiba. Ezen alkalmakkor egy órával korábban kelek, városi ruhát, szmogálló sminket és néhány nagy levegőt veszek, majd belevetem magam a citybe. Ma speciel egy nyomtatókazetta volt küldetésem oka és célja. Aminek térfogata alapjában véve nem nagy, kivéve, ha eme szerkezettel a metrón való közlekedést választja egy kevésbé gyakorlott utas. Jelen esetben jómagam :)
Naivan azt gondoltam, a reggeli csúcs után -amikor a bérből és fizetésből élők tömege már az első munkahelyi kávéját fogyasztja- és a déli órák előtt, -amikor nyári szünet lévén a diákok még javában alszanak a hosszúra nyúlt éjszaka után- jó esélyem van kényelmesen utazni. Azonban hamar kiderült számomra, hogy a metrón nincs csúcsidőn kívüliség. Amikor egy perc szusszanása lenne szegény járműnek, akkor lepik el az aktatáskások és a gurulós bőröndösök tömege.
A yuppie-król mindig Patrick Bateman jut eszembe, az Amerikai Pszicho szimpatikus főhőse :) Ilyenkor belegondolok, mit rejthet a márkás aktatáska? Csalódnék, ha legalább egy szikét vagy hüvelykszorítót nem találnék benne, avagy egy pótláncot Black &Decker típusú láncfűrészükhöz.
Az öltönyösök által fennmaradó teret a gurulós bőröndös turisták töltik be, mintegy Tetris-szerűen. Komoly logikai készségekkel kell bírniuk ahhoz, hogy a különböző méretű és formájú poggyászaikat a lehető leghelytakarékosabban pakolják egymásra. Velük később, mintegy régi ismerősként a vonaton is összefutok :)
A néhány négyzetcentiméternyi helyet, amit e két csoport szabadon hagy, töltjük be mi, az alkalmi utazók. Anyukák kisgyermekkel, anyókák fonott kosárral, apók botjukkal és én a kartondobozommal. Amelyet, tehetek bármely oldalamra, mindig beleütközik valamibe. Átszállásnál, a mozgólépcsőn felfelé haladva hiába állok szabály szerint a jobb oldalra, ha az a fránya doboz elfoglalja a teljes baloldalt. Egyre nagyobbnak látom, mintha a városi levegő hizlalná. Főként, hogy mások is szemrehányó tekintettel méregetnek. Nem tudnak hova sorolni. Aktatáskánál nagyobb a terhem, de a bőröndösökhöz sem illik, se fogantyúja, se kereke. Magányosnak érzem magam, kirekesztettnek :)
Emellett a tömegben az én tág terekhez szokott lelkem kénytelen eltűrni, hogy idegenek belekönyököljenek az aurámba, vagy az asztrál-lábamon tiporjanak. Ezen válogatott kínzások közepette lélekben a vonatomért sóvárgok, mely talán nem oly megbízható, mint a metró, ám ismerősebb terep számomra.
A vágyakozásom egészen a pályaudvarig elkísér, ahol visszatérek a realitás talajára. Míg télen az elemekkel harcoltak a vonatok, emiatt állandó voltak a késés, most -nyáridő lévén- mindenki a vízpartra vágy. Amely szerencsétlenségemre a munkába járós vasútvonal folytatása. A tömeg tehát maradt, a gurulós bőröndösök is, csak az aktatáskás yuppie-k cserélődtek ki a hűtőtáskás strandolókra.
Mire végre kiszabadulok a vasút fogságából, a dobozom visszanyeri eredeti méretét és könnyű léptekkel szinte repülök magányos irodám felé, ahol az egyetlen hang a madarak csicsergése és az emaileket jelző pittyegés. Hazaértem :)
